A dinamit regénye

Hálás ​​feladat regényt írni Alfréd Nobelről, a dynamit feltalálójáról, az elszánt politikai ügynökökkel trafikáló üzletemberről, az első nemzetközi fegyver-, és hadianyag-kartell megalapítójáról, aki fiatal korában Shelleyért rajong, élete vége felé pacifista kongresszusokon szónokol, és a mindenre kapható üzletember mohóságával gyűjtött vagyonának jövedelmét, végrendeletileg a tudományok, az irodalom nagyjaira, valamint a béke önzetlen harcosaira hagyja. De a &quo;hálás” feladatoknak az a rossz tulajdonságuk, hogy gyakran csábítják az írót a könnyebb megoldások felé. Csak önfegyelem, s mértéktartás mentheti meg az ilyen téma íróját. És Vághidi Ferenc megmenekült… Mert nem akart többet, mint szűkszavúan beszélni egy ember életéről, akit csak annyira tart &quo;érdekes embernek”, amennyire mindenki az, aki társadalmi helyzete következtében mások életét irányíthatja. Nem analizálgatja Nobelt, s nem kutatja a dynamitgyáros végrendeletében megnyilvánuló szándék lélektani indokait. Messzire elkerüli azt az önkényes és naiv magyarázatot, mely szerint Nobel azért fogalmazta meg így testamentumát, hogy élete tevékenységéért vezekeljen. Vághidi szerint a gesztus mögött nincs szándék, csak szeszély, &quo;a szép lelkeskedő, örök humánum felé vágyódó dilettáns szeszélye”, s hogy a Nobel-díj azzá lett ami, az elsősorban Skandinávia érdeme, amely egy ködösen megfogalmazott, szakszerűtlenül és naivan végiggondolt szándékból ilyen nagyszerű intézményt fejlesztett.